„A dédnagymamám füzete a bizonyíték rá: a receptek vándorolnak. És amíg van, aki megsüsse őket, addig élnek. Én pedig boldogan vagyok egy láncszem ebben a hosszú, lisztes történetben.”
Mikor indítottam az oldalam és a YouTube csatornámat abban az időben kaptam néhány olyan kommentet és üzenetet, ami bevallom, először szíven ütött, aztán elgondolkodtatott. „Te ezt loptad!”, „Ez nem is a te recepted!”, „Ezt XY-nál láttam először!” – záporoznak néha a vádak, ha egy-egy klasszikus receptet mutatok be nektek. Ezek a mondatok nemcsak rosszul esnek, de rávilágítanak egy hatalmas félreértésre a gasztronómia világában. Ezért úgy döntöttem, öntsünk tiszta vizet a pohárba (vagy inkább lisztet a tálba).
Nem, nem én találtam fel a spanyolviaszt. Sőt, elárulok egy titkot: valószínűleg az sem, akit ti az „eredeti” forrásnak hisztek.
A sütés és főzés egy több ezer éves, folyamatosan áramló tudás. Amikor megosztok veletek egy kovászos kenyér receptet vagy egy régi süteményt, sosem állítottam, hogy én találtam ki a nulláról. A liszt, a víz, a só, a cukor és a tojás kémiája adott. A nagymamáink, sőt az ő nagymamáik is valakitől tanulták ezeket.
A bizonyíték: A dédnagymamám 100 éves öröksége
A minap a kezembe került egy igazi kincs, ami tökéletes választ ad erre a kérdésre. Megtaláltuk a dédnagymamám legalább 100 éves, kézzel írt receptes füzetét (a képen láthatjátok).
Amikor lapozgatom a megsárgult, foltos lapokat, olyan kincseket látok, mint a „Francia lepény”, a „Néger kocka” vagy a „Diós rácsos”. Vajon a dédnagymamám „lopta” ezeket? Hiszen biztos vagyok benne, hogy nem ő találta ki a Francia lepényt egy unalmas kedd délutánon. Nem. Kapta a szomszédasszonytól. Leírta, ahogy az édesanyja mondta tollbamondásban. Elleste a faluban egy lagziban.
A gasztronómia története erről szól: megőrzésről és átadásról. Nem a birtoklásról.
Mitől lesz akkor valami „KovászTündéres”?
Bár az alapok közösek – hiszen 100 éve is lisztből és cukorból sütöttek –, a végeredmény mégis egyedi.
Amikor bemutatok nektek egy receptet, az attól válik a „sajátommá”, hogy:
- Kikísérletezem: Rengetegszer megsütöm, elrontom, újrakezdem, amíg olyan nem lesz, ami nekünk, a mi szájízünknek a legfinomabb.
- Modernizálom: A dédi receptjében még „egy marék liszt” vagy „két garasnyi élesztő” szerepel. Én ezt átültetem a mai konyhák nyelvére, pontos grammokkal, hőfokokkal, hogy nektek már sikerüljön elsőre.
• 3. Formálom: Hozzáadok egy kis csavart, módosítok a hozzávalókon, teszek bele egy kis extra fűszert. Így formálódnak, módosulnak, „egyedisednek” a receptek évszázadok óta.
Az etika kérdése
Félreértés ne essék: hiszek a tisztességben. Ha egy konkrét gasztrobloggertől vagy könyvből inspirálódom, azt mindig etikusan jelzem és ezt mindenkinek így kellene! Nyilván valóan valakinek a saját képeit, videóit, teljes receptet lemásolni az nem elfogadható, én sem örülnék, mert rengeteget dolgozok a képeken, videókon, recepteken, hasznos tudnivalókon.
De fontos látni, hogy valószínűleg az az alaprecept sem az övé volt eredetileg, hanem ő is hozta valahonnan a múltból.
Szóval, amikor legközelebb láttok nálam egy receptet, ne azt keressétek, hogy „honnan van”, hanem azt lássátok benne, ami: egy szeretettel tesztelt, nektek finomított ajánlást, amit azért osztok meg, hogy az otthoni sütés öröme ne vesszen el.
A dédnagymamám füzete a bizonyíték rá: a receptek vándorolnak. És amíg van, aki megsüsse őket, addig élnek. Én pedig boldogan vagyok egy láncszem ebben a hosszú, lisztes történetben.
Süssétek meg, adjátok tovább, és írjátok bele a saját titkos hozzávalótokat! ❤️
Bianka, a Kovásztündér
Az a könyv igazi érték és különlegesség. Nagyon meg kell őrözni és becsülni! 🙂